Marseille-től Marseille-ig…és még tovább

1969. december 3-án játszotta a magyar labdarúgó válogatott történetének egyik legtragikusabb mérkőzését, ami óriási kihatással volt az azóta eltelt 47 évre. Az 1970-es világbajnokságra való kijutásért a csehszlovákokkal hozott össze bennünket a sors a “pótselejtezőben” (a csoportban azonos pontszámmal zárt a két együttes és el kellett dönteni ki jut ki a világbajnokságra) és semleges helyszínként a Marseille-i Vélodrome-ot jelölték ki. Bár a találkozó esélyese a magyar csapat volt, sok érdekes és megmagyarázhatatlan történést követően a mérkőzést északi szomszédaink fölényes 4:1-es győzelemmel zárták. Ekkor hangzott el Szepesi György szájából az azóta számtalanszor felemlegetett “jönnek a csehszlovákok” mondat. A találkozónak nem csak az lett a következménye, hogy a csapat nem jutott ki Mexikóba, hanem az is, hogy a kulcsjátékosok, Mészöly Kálmán vezetésével lemondtak a jövőbeni címeres mezben való szereplésről egy újabb legendás mondat keretében: ” a mi időnk lejárt”

Akkor még nem gondolta senki, hogy a mérkőzés egy elátkozott periódust von maga után a magyar futball egésze számára, de az azt követő majd 5 évtized összes keserűségét sokan ehhez a mérkőzéshez, dátumhoz, helyszínhez kötik.

A generációváltás nem ment zökkenőmentesen, a magyar csapat az 1974-es világbajnokságra sem jutott ki, a 78-asra viszont igen, bár az ismert körülmények (londoni lopás-ügy, kiállítások az első mérkőzésen a hazaiak ellen) annyira meghatározták a csapat szereplését, hogy 3 vereséggel és hatalmas csalódással tért haza a nemzeti tizenegy Argentínából.

Újra nekifutottunk, 1982-ben ismét a világbajnokságon volt jelenése a válogatottnak, amely az “elátkozott” periódus egyik fellángolása folytán az azóta is több vb rekordot jelentő 10:1-es győzelemmel mutatkozott be Salvador ellen. Ez sem volt azonban elég a továbbjutáshoz, ugyanis a belgák elleni – vezetés utáni – döntetlen nem ért továbbjutást a csoportból. A továbbra is csak a világbajnokságokra kijutó csapat utoljára 1986-ban jutott el a torna főtáblájára – éppen Mexikóba ahová Marseille-ben nem sikerült – itt azonban nem rekord-győzelemmel, hanem rekord-vereséggel kezdte a szereplését: az Irapuato-i, szovjetek elleni 0:6 minden idők legsokkolóbb veresége volt a nemzeti csapat történetében.

Harminc év telt el tehát a legutolsó labdarúgó világeseményen való részvétel óta, Marseille (1969) hatása azóta mindig ott volt a magyar tudatban és bár egy-egy felvillanás pillanatokra eltüntette az átkot, az igazi blokkot sohasem volt képes átszakítani.

47 év után azonban most felcsillanni látszik valami.

Igaz hogy az UEFA felemelte az EB létszámot, igaz hogy a csapatnak elég volt egy nem túl erős csoportban a 3. helyet megszerezni, igaz hogy a hazai pontvadászat mérkőzéseire egyre kevesebben járnak ki (1969-ben ha egy mérkőzésen lettek volna annyian mint most egy fordulóban összesen akkor nagy lett volna a csalódottság), igaz hogy szinte minden nemzet játékosai megfordulnak a nagy európai bajnokságok csapataiban csak a magyarok nem képesek állandó kezdő pozíciót kiharcolni, igaz hogy a legnépszerűbb futballal foglalkozó médium egy annak kifigurázására létrejött internetes oldal.

Ezzel együtt a magyar válogatott kettős győzelemmel jutott túl a pótselejtező mérkőzésen a mieinknél magasabbra taksált norvégok ellen, felfedeztek 2-3 fiatal klasszist, talán a mai magyar futball helyzetéből és megítéléséből fakadóan olyan egységes nemzeti csapat jött létre, amelyre réges rég nem volt példa. A Dárdai Pál által elkezdett német szakmai munkát Berndt Storck továbbvitte, remek felkészítést vitt véghez a nemzeti csapatnál és a 44 év utáni első Európa-bajnoki mérkőzésre nem csendben a lábtörlő alatt, hanem az ajtó berúgva érkezett a válogatott, amelytől senki nem várt ilyen teljesítményt. A második csoportmérkőzésén a végig védekező izlandiak ellen rég nem látott dominanciát mutatott fel a nemzeti csapat és egy utolsó percekben szerzett góllal megszerezte a minden bizonnyal továbbjutást érő pontot. A mérkőzés hosszabbításában ráadásul megúsztunk egy olyan szabadrúgást és azt követő lövést, amelyeket korábban sokszor bekaptunk, és amelyek után rendszeresen Marseille-t emlegettük. Most mindez ugyanott történt. Ott, ahol harmincezer magyar szurkoló talán egy lélektani gátat szakított át jelenlétével, szurkolásával és a város jó értelemben vett megszállásával.

Várjuk a folytatást, amely a 47 éves átkot levéve a magyar futball egésze szempontjából szép reményekre és mindenképpen jobb folytatásra jogosít. És hogy teljesen megtisztulva indulhassunk egy sikerekkel teli útnak, a tabula rasa-hoz  talán nem ártana lekötni egy mérkőzést Irapuatoba is.

(foto: mlsz.hu)