Nem megy, nem és nem!

Szerző: Juhász Attila · 2014-09-09

Megint megkapta aktuális pofonját a magyar labdarúgás! Ráadásul ez az újabb csapás a nemzeti válogatotton keresztül érte a sportágat, éppen a jubiluemi, 400. hazai, nemzetek közötti meccsen, a Ferencváros nemrégen átadott pompás stadionjában!

Pedig ünnepelni jöttek össze itt a magyar emberek vasárnap kora este és nemcsak a közel 20 000 drukkerünk, hanem a magyar labdarúgás-, sőt a az egész közélet színe-java! Korábbi sok sikert elért labdarúgóink, a bajnokságban dolgozó edzők, sportvezetők, a kormány és az ellenzék politikusai, művészek mind-mind azért látogattak ki a Groupama Arénába, hogy Pintér Attila válogatottjának első tétmérkőzésén magyar győzelmet ünnepeljenek!

Nem sikerült. Azt már szombaton megmondta a kapitány, hogy könnyű meccsre senki ne számítson, hiszen az ellenfél keretének tagjai közül 7 játékos is a világ legerősebbnek tartott bajnokságában, az angol Premier Ligában játszik, a mieinknél senki. Olyan ez mintha egy 7 NHL-es hokist felvonultató jégkorong válogatott lenne Magyarország ellenfele és mégis mindenki a magyar csapat győzelmét várná. Ettől függetlenül a fogadóirodák is meglehetősen alacsony oddsokat állapítottak meg magyar győzelem esetére és ez akkor sem módosult, amikor szombat délután kiderült, a kulcsfigurának szánt Gera Zoltán megsérült az egyik edzésen, nem játszhat. A szövetségi kapitány még akkor is nyugodtnak látszott, amikor ezt a tényt bejelentette, sőt közölte, hogy a fejében már összeállt a kezdő tizenegy. Ám például az egy héttel a meccs előtt magazinunknak is nyilatkozó Balogh Balázs kezdőcsapatba állítása olyannyira meglepett mindenkit, hogy az újpesti középpályás neve a hivatalos műsorfüzetben nem is szerepelt! (A címoldalon ugyanakkor Gera lendítette lövésre a lábát címeres mezben…)
Maga a meccs aztán sajnos minden előzetes várakozást alúlmúlt. Azt hazugság lenne állítani, hogy nem hajtottak, küzdöttek a magyar játékosok, ám tudatosságot, koncepciót a játékban felfedezni nagyon nehéz lett volna. A közönség előbb “ébresztőt”, majd még 0-0-nál “Pintér takarodj-ot” kiabált, az igencsak impotens futballunk láttán! Feltünő volt például, hogy a Videotonban hetek óta parádézó Gyurcsó-Nikolics duónak egyetlen kapura veszélyes megmozdulása sem volt. Aztán úgy tűnt, a cserék segítenek. Lovrencsics Gergő lendületet hozott a játékba a jobb szélen – ráadásul még a csüggedő közönséget is sikeresen hergelte kézmozdulataival – Priskin Tamás pedig egy szöglet utáni fejessel megszerezte a hőn áhított vezetést. Ekkor azt hihettük, megnyugszik a csapat és hozza a kötelezőt, de nem ez történt!
Az északírek egy bal oldali akció során lenullázták a védelmünket és kiegyenlítettek, majd amikor Lipták sérülése miatt már emberhátrányban volt a magyar válogatott – Pintér Attila addigra már kimerítette cserelehetőségeit – egy, a labdarúgásunk minden nyomorúságát tökéletesen megmutató Vanczák-öngóllal meg is szerezték a vezetést, innen pedig számunkra már nem lehetett visszaút! Innentől gyakorlatilag elkezdett kiürülni a csodás stadion, a mintegy 1000, nagyon lelkes, hatalmas útra vállalkozó, minden dícséretet megérdemlő északír szurkolók pedig természetesen örömmmámorban úsztak!
Ez a vereség persze most nálunk mindenkinek nagyon fájt! A futballtörténelem ötödik magyar-északír válogatott mérkőzésén először kaptak ki a mieink és így egy sokak által régóta várt új korszak – egyelőre legalábbis – nem kezdődött el. De miért vagy éppenséggel mitől is kezdődhetett volna el? Évek, most már évtizedek óta nem történik olyan, futballszakmai, előreható intézkedés, amely valóban eredményeket hozna! A bajnokságunk színvonala elborzasztó, ezt a kupacsapataink szereplése pontosan tükrözi, a menedzserek, kizárólag a saját hasznukat nézve gyakorlatilag uralják a sportágat, az akadémiai rendszer egyértelműen nem hozott áttörést az utánpótlásnevelésben, ezt épp’ a nemrégiben a belga cég auditja bizonyította, ha a korosztályos együttesek által hozott eredmények nem lettek volna elegek erre! Valahogy az az érzés fogalmazódik meg az emberekben, itt nem fog változni soha semmi! Nem, megy, nem, nem, nem és még egyszer nem!
A lelátón egyébként sok más egykori nagyság mellett helyet foglalt Martos Győző, a Ferencváros, a Volán és a Waterschei korábbi 34-szeres válogatott, két világbajnokságot (1978, 1982) is megjárt jobbhátvédje és ezúttal Őt kértük meg, hogy ossza meg véleményét a látottakról.
“Érzésem szerint nem jobb az északír válogatott a mienknél, meg kellett volna nyernünk ezt a selejtezőt, főleg az 1-0-s vezetésünk után! Ezek után borzasztó nehéz lesz talpra állni, de mindenképpen meg kell próbálni! Annak idején a mi korosztályunknak is voltak kudarcai, de aztán valahogy mindig össze tudtuk szedni magunkat és ezt várom el a mostaniaktól is!”
A mérkőzés utáni sajtótájékoztató, ahol a két edző beszélt külön-külön a meccsről, már csak a hab volt azon a bizonyos tortán!
Michael O’Neill a vendégek szövetségi kapitánya természetesen boldog volt, hisz csapata több mint négy esztendő után nyert idegenbeli meccset, miközben Budapesten egy döntetlennek is nagyon örültek volna! Persze kit verjenek meg, ha nem minket!
Azt a vendégek kapitánya is észrevette, hogy a nagy elvárás miatt komoly nyomás nehezedett a magyar válogatottra, Ő úgy gondolta, ez is csapatát segítette.
Pintér Attila persze ezt cáfolta, nem gondolta, hogy nagy lett volna a játékosaira nehezedő nyomás, sőt a lelátói rigmusokat, a türelmetlenkedő szurkolókat sem hallotta! Viszont azt kiemelte, hogy a csapat messze nem azt a játékstílust követte, amit előzetesen megbeszélt velük a szakmai stáb.
Valószínűleg itt van a kutya eltemetve! Lehet kérni sok mindent a magyar focistáktól, ha sajnos a képességeik hiányában a megvalósításra már képtelenek. Ezért nem gondolnánk, hogy kapitánykérdés ez a történet, inkább az alapoktól kellene kezdeni az egészet, mert hiába épülnek valóban csodaszép arénák, ha nem tudjuk Őket megtölteni tartalommal, akkor – legalábbis a futballmeccseken – kongani fognak az ürességtől!